A minap egy képzésemhez kapcsolódóan át kellett gondolnom, hogy kihez voltam empatikus az elmúlt időszakban. Szépen végig vettem a szűkebb környezetemet, és az ide kapcsolódó eseményeket, megéléseket, majd a legvégén bevillant valami. Hogy kivel kellene még empatikusnak lennem, és kivel vagyok sokszor sokkal szigorúbb, mint adott esetben másokkal.
Önmagammal.
Ugye az empátia az a képességünk, melynek segítségével felismerjük mások érzéseit, az ő helyükbe tudjuk képzelni magunkat. Lényege, hogy arra törekszünk, hogy a másik szemszögét is megismerjük. Ezzel szemben viszont önmagunkkal kapcsolatosan sokszor sokkal szigorúbbak vagyunk, és olyan helyzetben is büntetjük, ostorozzuk magunkat, amikor egyrészt azt másokkal nem tennénk, másrészt nem is indokolt, és semmiképpen sem előre vezető.
Ez a különböző étkezési zavaroknál vagy étkezéssel-életmóddal kapcsolatos helyzetekben is tetten érhető lehet.
Képzeljük el, hogy mi történik akkor, ha éppen életmódváltásban vagyunk, adott esetben szeretnénk lefogyni, odafigyelünk arra, hogy mit, mennyit, mikor eszünk…és akkor jön egy családi rendezvény, ahol megeszünk egy szelet tortát. A legtöbb esetben (étrendeseimnél is ezt tapasztalom) iszonyatos bűntudatunk támad, és beindul a rémes önostorozás. Ebből aztán persze szorongásos állapot is következhet, végül pedig belekerülhetünk egy ördögi körbe. Ugyanis attól, hogy ostorozzuk magunkat, dühösek vagyunk magunkra, negatív jelzőkkel illetjük magunkat…stb., nagy eséllyel megtörténik az, hogy újra elkövetjük ugyanazt a „hibát” – akkor már úgyis mindegy….már úgyis elrontottam….és amúgy sem tudom én ezt végigcsinálni gondolatok közepette. Vagyis sokkal rosszabb helyzetbe kerülünk, mint ami akkor lett volna, ha annál az egy szerencsétlen szelet tortánál, vagy nem edzős hét után azt mondjuk, hogy rendben, most ez megtörtént(azt megvizsgálhatjuk, hogy miért…), nem dőlt össze a világ, nem csináltam semmi visszafordíthatatlant, hát akkor folytassuk szépen, amit elkezdtünk. Sajnos a legtöbb esetben nem ez történik, hanem iszonyatosan haragszunk magunkra és szorongunk, aminek csak rossz következményei lesznek hosszabb távon. Pedig gondoljunk csak bele: ha egy barátnőnk, vagy valamelyik szerettünk ugyanezt megteszi, és ezt elmeséli nekünk, mit teszünk? Nem hiszem, hogy dühösen lehordjuk őt, vagy azzal vádoljuk, hogy mennyire gyenge, és nem képes a döntései mellett kitartani… Valószínűleg kedvesen, megnyugtatóan és ösztönzően szólnánk hozzá, és bíztatnánk őt a jövőt illetően. Akkor magunkkal kapcsolatosan miért nem cselekszünk így?
Természetesen nagyon fontos, hogy empatikusak legyünk a környezetünkben lévő emberekkel, de most kicsit fókuszáljunk magunkra, és próbáljunk meg több együttérzést és megértést tanúsítani önmagunkkal szemben. Legyünk olyan kedvesek, elfogadóak és pozitívak, mint azt a legjobb barátunkkal tennénk.
Ha mindezt sikeresen tudjuk alkalmazni, akkor nagyon jól érzékelhető változásokat élhetünk meg az önelfogadásunk, a szorongásunk, és az élettel való elégedettségünk tekintetében is.